Tavaly a munkahelyemről hazafelé virágról-virágra haladtam. Szinte mindegyik illatfelhőjébe megfürödtem. :D
Amikor bezártságot feledve kimozdultunk barátaimmal, elámultam, hogy virágzik az orgona. Nagyon szeretem az illatát. Sajnos már hervadtak a virágok. Ezen a tavaszon ez is kimaradt.
Egy hét múlva egyik barátnőm fákat szeretett volna venni, ezért kertészetbe mentünk. Figyeltem a szebbnél szebb virágokat. Persze kezembe is akadt pár darab. Ti jöttök velem. Barátnőm értő szemmel figyelte a növényeket. Kutatott tovább.
Magára hagytam. Hívást éreztem. Előre, a kis tó felé. A nyárfa szálló pihéi beterítették a tájat. Lépegettem, csodáltam a kertet. Vitt a szívem. Figyeltem, hová jutok. Egyszerre megálltam az orgonák előtt. Rájuk csodálkoztam. Még kicsik voltak. Cserépben, pici levelekkel és teli virágokkal előttem pompáztak.
Törpe orgona. Kicsi marad! Lehet cserépben ide-oda pakolni, hogy neki és mindenki másnak jó helyen legyen. Fontos szempont.
Kiválasztottam az enyémet. Jött velem haza.
Persze nem egyedül. Szegfű, levendula és menta társaságában.
Virágba borul a kicsi kert, és a szívem.
Az orgona illata összeköt emlékekkel, gyermek dalokkal, személyekkel.
Eljutott hozzám, amire vágytam. Nem kértem én. A szívem, lelkem vágyott rá. Egy sóhaj volt csupán. Teljesült.
Lehet mindent így kellene kérnünk, amire vágyunk? Szívből mondott sóhajként, amelyet elengedünk, és száll a Mindenható felé. Ajándékként ér minket, amikor épp itt az ideje. S rácsodálkozunk, hogy tényleg ezt szerettük volna. Gyermeki szeretettel a szívünkben elfogadjuk, és megköszönjük. Szeretettel, hittel a szívünkben.
Köszönöm Atyám, hogy meghallgatsz és figyelsz ránk.
Szeretlek.