Mostanában a merengést gyakorlom. Hol nyitott, hol csukott szemmel. Mielőtt elkezdem, kérem a Mindenható segítségét, hogy óvja a lelkemet. Csak ülök, és nem gondolok semmire. Szemlélődöm. Gondolatok fel-felbukkannak, de tovább szemlélek.
Van benne valami megnyugtató. Olyan kicsit álmosító, pillanat megtartó.
Igen. Megtart.
Az adott pillanatban.
Néző vagyok. Fókuszált látás nélkül.
Nézek előre. A láthatón túlra, a végtelenbe.
Eszembe jut egy idős férfi képe. Ahogy ül a háza előtti padon, s néz maga elé. Nézi talán a füvet, fát, bokrot?
Ahogy emlékszem, csak maradt a tekintete. Pihentette. Nézte a valamit, a semmit.
Ahogy erősödik bennem a képe, mosolygok.
Nyugodt a szívem. Kedves emlék egy pillanatról.
Igyekszem elérni én is.
Figyelek, s mégsem.
Megragadom a világ egy részletét, s elengedem a tudatomat. Már nem látom magam előtt. Valahogy eltűnik.
Egyre nyugodtabb, egyre békésebb vagyok.
A légzésem lassul.
Látom a képet előttem, s megáll az idő. Benne maradok.
Addig, amíg pillantásomat át nem teszem valahová máshova.
Elszállt a pillanat. Az idő tovább haladt.
Jó volt. Jó volt benne lenni, s jó most utána is.
Gyakorlom. Hisz megtanította az a bácsi már nagyon régen.
Az ő nyugodt, békés szemei előttem vannak.
Lát, s mégsem.
Vagy mégis?
Figyelem a világot, s folytatom a merengést. Békésebb, jobb világomért.