Ahogy írom e sorokat, vonattal utazok Füredről Budapesten át Kovácsházára.
Hosszú az út. Van időm magammal lennem. Ritkán adok ennyi órát magamnak magamból. Az igazi befelé figyelést hosszabb időn keresztül.
Az utazás segít. Segít összegeznem az eddigieket, és felkészülnöm a találkozásra. Családdal, barátokkal, ismerősökkel.
Két világ között félúton. A lelkem már repülne a szülői házhoz, de nem lehet. Itt, most szeretném megélni a pillanatokat.
Figyelek befelé.
A külső szemlélő a balatoni tájban gyönyörködő nőt látja. Igen. Gyönyörű. Simogatom felszínét, a fodros felhőket, a játékos napsugarakat. Szeretgetem világomat.
Szemlélem benne önmagamat. Önmagam felé kívülről indulok.
Rajtam múlik, hogy milyen mélyre sikerül jutnom.
Figyelem a gondolataimat. Cikáznak előre, s vissza. Jövő és múlt. Mi lesz és mi volt? Örök kérdések, örök bizonytalanság.
A szemlélődés addig marad, amíg hagyom, hogy játsszon az elmém. Kénye kedvére előre, hátra. Mindig mozgásban. Ide-oda.
Elég volt!
Itt, most vagyok.
Teljesen a jelenben, teljesen itt.
Most.
Nehéz az elmét szabályozni.
Persze nem lehetetlen. A légzés segít. A kilégzés után hagyok egy kis időt. Megállok. Várok. Figyelek. Ő is kezdi. Lelassul. Megáll.
Belekapna új gondolatokba, de a következő kilégzés megfogja. Tartja. Megáll.
Újra kiszabadul, s futna tovább.
Nem hagyom. Szeretettel figyelem, szeretettel terelem.
Ő nem igazán élvezi. :D
Nem baj.
Szeretettel elkapom, tartom, figyelővé teszem. Egyre könnyebben megy ez a feladat.
Szeretettel alakítható.
Megfigyelés, szeretgetés, megállítás.
Ő is segítő. Maradjon is az.
Itt és most maradni. A jelenben. Figyelek. Rá.
Ismét itt, ismét most.
Együtt utazunk, együtt készülünk.
A jelenbe. A mostba.